My name is Death...

Egy ideig bámultam a lány karcsú, meggyötört testét, majd elé álltam. Már semmi ereje nem maradt. Ennek ellenére, az utolsó mozdulatokkal küzdve, felnézett a földről, egyenesen a szemembe. Sok ember halálát kísértem már figyelemmel, de ilyet még senkinél nem tapasztaltam. A tengerkék szempár, mely rám nézett nem mutatott semmilyen érzelmet. A vérrel eltelített karjait megemelte, majd visszaengedte őket a koszos padlóra. Láttam rajta, hogy mondani akart valamit. A szenvedése és fájdalmai ellenére küzdött.

            Megszorítottam a fekete sétapálcámat, lehúztam az ujjamon lévő gyémántgyűrűt, és a lány fejére helyeztem a tenyeremet. Nagy meglepetésemre mosolyra húzta ajkait, azután oldalra pillantott. Követtem tekintetét. A szemeim két holttestet pásztáztak. A gyermek szülei voltak azok. Ismét a lányra néztem, és felhúztam ujjamra a gyűrűt.

            – Kicsoda maga? – kérdezte végül.

            – A nevem Halál, és ez itt a vég – mondtam neki halkan. A gyermek hullajtott pár könnycseppet, ráharapott remegő ajkaira, majd visszanézett rám. Legutolsó mozdulata egy békés mosoly volt.

Írói megjegyzés: A történet egy másik szempontból is fel van tüntetve "...and the end is here" címmel.

Elmélkedésem szüleménye, miközben ez íródott: Vajon a legyőzhető legyőzheti a legyőzhetetlent? A kérdés értelmetlen, mivel nem létezik legyőzhetetlen.