...and the end is here

            Az alvadt vér illata… A káosz sötétsége… A néma sikolyok… Anya és apa… Vajon miért kellett meghalniuk? Vajon nekem miért kellett ezt végignéznem? Sóhajtani szeretnék, de képtelen vagyok rá.

            Halk cipőkopogásra lettem figyelmes. Lassan felemeltem a fejemet. Egy idős bácsi állt előttem, hátranyalt hajjal, ráncos arcvonásaival, fekete frakkjában, kopott bottal, egy elegáns gyűrűvel az ujján. Egy darabon bámult engem, érdektelen arckifejezéssel.

            Mit akarhat? Annyi kérdésem lenne hozzá, de nem tudok megszólalni. Talán, ha adnék neki egy kis jelzést…

            Megpróbáltam felemelni a karjaimat, de túl nehezek voltak. Egy szempillantás alatt visszahullottak a testem mellé. A férfi levette ujjáról a gyűrűt, és megsimogatta a fejemet. Egyszerre kellemes és hideg érzés keltett bennem. Akaratlanul is elmosolyodtam – már amennyire tudtam.

            Oldalra pillantottam; szeretném még őket utoljára látni…

            – Kicsoda maga? – kérdeztem félve, de belül már tudtam a választ.

            – A nevem Halál, és ez itt a vég – mondta halkan.

            Ez félelmetes. Félek, de eközben még is nyugodt vagyok. Nincs mit tenni, nem igaz? Anya, apa, ne aggódjatok, megyek utánatok.

            Szemeim könnybe lábadtak, majd ismét a férfira néztem. Egy utolsó mosolyt erőltettem ajkaimra, majd lehunytam szemeimet.

Írói megjegyzés: A történet egy másik szempontból is meglelhető „My name is Death…” címmel. Összerakva a két címet, ezt kapjuk belőle; My name is Death and the end is here. – Nem saját kútfőből pattant ki! A Supernatural c. sorozat egyik betétdalának – nevezetesen az O’ Death-nak – az egyik mondata.

Csak azt szeretném, hogy boldog légy

            – Szerelmem, szeretnéd ismét hallani a kedvenc történetedet? – hallatszott egy lágy, női hang. Egy pár perc elteltével a nő ismét megszólalt. – Szóval megint el kell mesélnem? – kérdezte kuncogva, majd leült egy öreg bársonykanapéra. Duzzadt ujjaival a vékony pohárhoz nyúlt, melyben vörös lötty látszódott; a bor illata beterítette a szobát. Vörös. Édes.

            Miután eltüntette a torkában lévő szárazságot, hátradőlt, elővett egy kis, ékkövekkel kirakott dobozkát, amit az előtte lévő dohányzóasztalra helyezett. Sötétbarna szemeivel felpillantott.

            – Hajnali kettő – jegyezte meg. Az asztalon pihenő hajtűt beletűzte vörös hajába, kezeit térdére eresztette, és nekikezdett a mesének.

            – Egyszer régen, egészen pontosan tíz éve volt egy ifjú hölgy, aki reménytelenül romantikus volt. Sok barátja akadt neki, tekintve, hogy jómódú fiatalság volt. Miután megunta a jött-ment kapcsolatokat, eldöntötte, hogy soha többé nem fog beleszeretni senkibe. Természetesen ennek az ígéretnek senki nem tud megfelelni. Mint mindig, itt is volt egy olyan személy, aki megtörte a ketrecen pihenő lakatot. A leány ismét tudott mosolyogni, és boldog volt. Mérhetetlenül boldog. Ugyanakkor minden jónak vége szakad, nem? – mondta a nő mosolyogva. – A daliás herceg elhagyta a hercegnőt egy boszorkányért. A hercegnő, aki már igazi nővé érett, nem bánta. Úgy gondolta, hogy az elmúlt tíz évnyi boldogság miatt elengedheti szerelmét, hiszen ő csak azt szeretné, hogy a herceg továbbra is boldog legyen. Ám ekkor történt valami váratlan dolog. A nő elment a volt férjéhez, hogy ellenőrizze őt. Mikor a háznál járt, látta, hogy ég a villany, de nem látott mozgást. Benézett az ablakon, és azt látta, hogy szerelme keservesen zokog a kanapén. A szíve megsajdult, a mellkasa összeszorult, a gyomra pedig görcsbe rándult. Mindezek ellenére nem tett semmit. Azzal nyugtatta magát, hogy biztos csak egy enyhe, rossz hír. Csak egy átlagos valami. Ennek következtében a nő újra és újra ellátogatott a házhoz. A szerelme újra és újra csak sírt. A nő megelégelte ezt, így hát az egyik éjjel, mikor már mindenki nyugovóra tért, beosont a házba egy konyhakéssel a kezében, és megölte a boszorkányt. Összesen ötvenszer mélyesztette bele az éles eszközt – halkult el a nő.

Egy rövid idő elteltével belenyúlt a kardigánzsebébe, elővett egy apró kulcsot, és beleillesztette a lakat egyetlen üres pontjába; kattant a zár. Kiemelte a ládikában pihent gyilkos eszközt; az alvadt vérrel borított konyhakést. Ránézett az előtte heverő hullára, majd elmosolyodott.

– Megmondtam szerelmem: Nem az a baj, hogy elhagysz, hanem az, hogy szomorú vagy – mondta halkan, majd felállt a kanapéról. – Holnap éjjel ismét eljövök, és elmesélem a kedvenc történetedet, rendben? – suttogta, majd kiment a pincéből, és bezárta maga mögött az ajtót.

My name is Death...

Egy ideig bámultam a lány karcsú, meggyötört testét, majd elé álltam. Már semmi ereje nem maradt. Ennek ellenére, az utolsó mozdulatokkal küzdve, felnézett a földről, egyenesen a szemembe. Sok ember halálát kísértem már figyelemmel, de ilyet még senkinél nem tapasztaltam. A tengerkék szempár, mely rám nézett nem mutatott semmilyen érzelmet. A vérrel eltelített karjait megemelte, majd visszaengedte őket a koszos padlóra. Láttam rajta, hogy mondani akart valamit. A szenvedése és fájdalmai ellenére küzdött.

            Megszorítottam a fekete sétapálcámat, lehúztam az ujjamon lévő gyémántgyűrűt, és a lány fejére helyeztem a tenyeremet. Nagy meglepetésemre mosolyra húzta ajkait, azután oldalra pillantott. Követtem tekintetét. A szemeim két holttestet pásztáztak. A gyermek szülei voltak azok. Ismét a lányra néztem, és felhúztam ujjamra a gyűrűt.

            – Kicsoda maga? – kérdezte végül.

            – A nevem Halál, és ez itt a vég – mondtam neki halkan. A gyermek hullajtott pár könnycseppet, ráharapott remegő ajkaira, majd visszanézett rám. Legutolsó mozdulata egy békés mosoly volt.

Írói megjegyzés: A történet egy másik szempontból is fel van tüntetve "...and the end is here" címmel.

Elmélkedésem szüleménye, miközben ez íródott: Vajon a legyőzhető legyőzheti a legyőzhetetlent? A kérdés értelmetlen, mivel nem létezik legyőzhetetlen.