– Szerelmem, szeretnéd ismét hallani
a kedvenc történetedet? – hallatszott egy lágy, női hang. Egy pár perc
elteltével a nő ismét megszólalt. – Szóval megint el kell mesélnem? – kérdezte
kuncogva, majd leült egy öreg bársonykanapéra. Duzzadt ujjaival a vékony pohárhoz
nyúlt, melyben vörös lötty látszódott; a bor illata beterítette a szobát.
Vörös. Édes.
Miután eltüntette a torkában lévő
szárazságot, hátradőlt, elővett egy kis, ékkövekkel kirakott dobozkát, amit az
előtte lévő dohányzóasztalra helyezett. Sötétbarna szemeivel felpillantott.
– Hajnali kettő – jegyezte meg. Az
asztalon pihenő hajtűt beletűzte vörös hajába, kezeit térdére eresztette, és
nekikezdett a mesének.
– Egyszer régen, egészen pontosan tíz
éve volt egy ifjú hölgy, aki reménytelenül romantikus volt. Sok barátja akadt
neki, tekintve, hogy jómódú fiatalság volt. Miután megunta a jött-ment
kapcsolatokat, eldöntötte, hogy soha többé nem fog beleszeretni senkibe. Természetesen
ennek az ígéretnek senki nem tud megfelelni. Mint mindig, itt is volt egy olyan
személy, aki megtörte a ketrecen pihenő lakatot. A leány ismét tudott
mosolyogni, és boldog volt. Mérhetetlenül boldog. Ugyanakkor minden jónak vége
szakad, nem? – mondta a nő mosolyogva. – A daliás herceg elhagyta a hercegnőt
egy boszorkányért. A hercegnő, aki már igazi nővé érett, nem bánta. Úgy
gondolta, hogy az elmúlt tíz évnyi boldogság miatt elengedheti szerelmét,
hiszen ő csak azt szeretné, hogy a herceg továbbra is boldog legyen. Ám ekkor
történt valami váratlan dolog. A nő elment a volt férjéhez, hogy ellenőrizze
őt. Mikor a háznál járt, látta, hogy ég a villany, de nem látott mozgást. Benézett
az ablakon, és azt látta, hogy szerelme keservesen zokog a kanapén. A szíve
megsajdult, a mellkasa összeszorult, a gyomra pedig görcsbe rándult. Mindezek
ellenére nem tett semmit. Azzal nyugtatta magát, hogy biztos csak egy enyhe,
rossz hír. Csak egy átlagos valami. Ennek következtében a nő újra és újra
ellátogatott a házhoz. A szerelme újra és újra csak sírt. A nő megelégelte ezt,
így hát az egyik éjjel, mikor már mindenki nyugovóra tért, beosont a házba egy
konyhakéssel a kezében, és megölte a boszorkányt. Összesen ötvenszer
mélyesztette bele az éles eszközt – halkult el a nő.
Egy
rövid idő elteltével belenyúlt a kardigánzsebébe, elővett egy apró kulcsot, és
beleillesztette a lakat egyetlen üres pontjába; kattant a zár. Kiemelte a
ládikában pihent gyilkos eszközt; az alvadt vérrel borított konyhakést.
Ránézett az előtte heverő hullára, majd elmosolyodott.
–
Megmondtam szerelmem: Nem az a baj, hogy elhagysz, hanem az, hogy szomorú vagy
– mondta halkan, majd felállt a kanapéról. – Holnap éjjel ismét eljövök, és
elmesélem a kedvenc történetedet, rendben? – suttogta, majd kiment a pincéből,
és bezárta maga mögött az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése